Nem messze az ívóhelytől Oroszlán úr csapdában feküdt. Leselkedett a Gazella családra, aki odajött, hogy oltsa a szomjét. Papa és mama Gazella résen volt, de a Gazella gyerekek hancúroztak a réten. Különösképpen a legidősebb gyermek jóízű csemegének tűnt Oroszlán úrnak. Már jó húsban volt és ezenkívül még volt neki az a fiatal vitalitása, amiből a hús puha és omlós. Puszta életörömből körbe ugrált és ami megindította Oroszlánt a legjobban, az volt a nagy, fénylő szeme. Amikor látta, egészen lágyszívű lett és zavarba jött. Még sohasem nem látta meg egy ilyen szép és vidám gazellát. Milyen szépen táncolt, milyen kecsesen ugrált. Oroszlán úr majdnem felejtette el azt, hogy miért csapdában feküdt. Tudniillik napok óta már nem evett. Egy darab omlós gazellahús nagyon örvendetes lenne.
Eközben a Gazella család felkészült az indulásra. A legidősebb gyermek akinek melege volt az ugrásból, visszament a vízhez, hogy hűsölj. Ebben a pillanatban Oroszlán úr élt a lehetőséggel. Miközben a fiatal Gazella lány ívott, odalopózkodott, aztán hirtelen elviharzott oda a legmagasabb sebességben. De amikor beleverte a karmait, egyszerre csak valami bénulást érzett a mancsában. A Gazella lány felé fordította a fejét. Oroszlán közelről megnézte a nagy, ragyogó gazellaszemébe. És ahelyett, hogy megharapott volna egy finom darabot a fenékéből, visszavonta a mancsát és nem tett semmit. A legfurcsább azonban az volt, hogy a gazella sem tett semmit. Nem ugrált fel és nem rohant el. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem félt tőle. Jó ideig így nézték meg egymást.
“Nem akarsz a papád meg mamádhoz menni?” kérdezte Oroszlán végül.
“Nem,” válaszolta a Gazella lány.
“Hát akkor, menj el velem,” mondta Oroszlán.
Így történt, hogy a Gazella lány odaköltözött Oroszlán barlangjába.
Oroszlán úr nagyon elégedett volt új életével. Ő maga már nem kellet gondoskodnia mindenről. Amikor verejtékesen és iszaposan hazajött a vadászattól, Gazella asszony megmosta a ruháit. Elkészítette a húst és felszolgálta. Aztán leszedte az asztalt és lemosta a szennyes edényt. Este bemászott az ágyba és nézett rá a nagy, ártatlan szemével, úgyhogy Oroszlán szíve mélyén különösen érezte magát és nem tudta, hogy akarta-e megragadni és lenyalni vagy inkább megenni.
Így boldogan és elégedetten éltek egymással. Gazella asszony nagyon szeretett lesöpörni, kefélni, súrolni, mosni és vasalni. Persze Oroszlánnak nagyon tetszett, hogy csinálta mindezt. És ami tetszett a legjobban az volt, hogy elvitt neki finom kávét amikor otthon dolgozott. Másrészt viszont az volt a hátrány, hogy a felesége dolgozott az egész nap és csak kevés időt megmaradt neki. Este Oroszlán úr rettenetesen szeretett volna táncolni vele, ahogy korábban szokott, de arra általában túl fáradt volt. Hogyan kellett megoldania ezt a problémát? Hosszú ideig törte a fejét és végül kitalálta mit kellett csinálnia.
Egy napon hazavitte egy nagy csomagot, majdnem olyan nagy mint ő maga. Nagy fújtatással bevonszolta a házba, a konyhába és kicsomagolta. Nagy, négyzet alakú tárgy jött elő.
“Mi az?” kérdezte Gazella asszony.
“Az nem kerékpár,” válaszolta Oroszlán.
“Nem, azt én is látom,” mondta Gazella asszony. “De mi ez.”
“Mosogatógép,” mondta Oroszlán, miközben sok lármával összetört a csomagolást.
“Már van mosógépünk,” mondta Gazella asszony csodálkozva. “Miért kell két mosógépünk?”
“Ez nem mosógép, hanem mosogatógép. Be kell tenni a szennyes edényt és minden magától megy. Egy gombnyomás elegendő.”
Gazella asszony nem mindjárt válaszolt. Egy kis ideig gondolkodott. Aztán: “De mit csinálok én?” kérdezte.
“Nem csinálsz semmit. A gép mindent csinál.” Büszke mosollyal Oroszlán nézett rá. Jól intézte a dolgot, ugye?
“De mit csinálok én?” megismételte Gazella asszony és a szép gazella szemében egy bizalmatlan kifejezés jelent meg. Oroszlán úr kissé bizonytalan lett.
“Nem örülsz ?” kérdezte meg.
“Ha ez a gép átvállalja a munkámat, akkor mit kell csinálnom én?” Gazella asszony általában szíves hangja már egyáltalán nem szíves volt.
“Hát, időközben táncolni mehetsz velem. Nagyon szeretsz táncolni, ugye?”
De Gazella asszonynak nem volt semmi kedve úgy táncolni, ahogy a férje fütyült. Úgy érezte, hogy a gép elfoglalja a helyét.
“Egyáltalán nem utálok mosogatni”, mondta. Az igaz volt. Kellemesnek talált a vacsora után mosogatni a konyhában, hasával támaszkodva a mosogatónak, a kezei a meleg vízben, ami ilyen kellemesen csobban. Eközben mindig dúdolt is. Bár természeténél fogva nagyon engedelmes és alkalmazkodó volt, most tiltakozott.
“Nincs szükségem arra a dologra”, mondta. Szívesebben én magam mosogatok. Az sokkal olcsóbb is. Mennyibe kerül egy ilyen gép? Biztosan sokkal több vizet fogyaszt nálam. És áramot is. Én nem fogyasztok semmi áramot. Úgy gondolom, hogy kár a pénzért. Egyszerűen pocsékolás.”
Abból Oroszlán úr mérges lett. Azért annyira fáradozott! A falhoz tolta meg a mosogatógépet és a pincébe dobta el a csomagolást.
“Holnap jön a szerelő, hogy bekapcsolja,” mondta mogorva.
“Akkor magával vigye. Nem akarom.”
Oroszlán arca vörösödött. “Te csak ne akarj semmit!” kiabálta.
“Nem akarom ezt a gépet!” rikácsolta Gazella asszony.
Oroszlán úr még egyszer próbalta megmagyarázni, mi a mosogatógép haszna, de Gazella asszony nem hallgatott rá. Egyszerűen közbe szólt. Azt Oroszlán úr semmiképen sem bírja. Amikor ő beszél, mindenki befogja a száját. Mielőtt felfogta ami történt, kicsúszott a mancsa és a következő pillanatban Gazella asszony kinyúlva feküdt a konyhai padlón.
Mikor magához tért, Oroszlán eltűnt. Összeszedte magát. Nem ügyesen láttam hozzá, gondolta. Hagyja, hogy beszereljen a gépet. Ha nem használom, majd elmúlik a dolog. Úgy is történt. Gazella asszony kézzel tovább mosogatott a mosogatóban és a gép tétlen mellette állt. És mit tanultam belőle? gondolta egy napon. Engedni kell, az a legokosabb, és eközben azt csinálni amit akarok.
Minden addig jól ment, amíg egy napon Oroszlán úr ismét hazajött valamivel. Ezzel alkalommal a dolog nem nagyon nagy volt. Nem dobozban volt becsomagolva, hanem cipzári táskában.
“Mi ez?” kérdezte Gazella asszony.
“Az komputer. Sokat lehet csinálni vele,” mondta Oroszlán úr, miközben elővette a tokból.
“Hát micsoda?” kérdezte Gazella asszony.
“Például levelet írni és elküldeni. Megmutatom.”
Oroszlán úr kinyitotta a számítógépet és néhány gombot megnyomott amíg megjelent egy kép. Aztán kezdett gépelni.
“Kedves Gazella asszony,” olvasta Gazella asszony, mialatt a betűk megjelentek a képernyőn.
“Kedves Gazella asszony, ezzel a gyönyörű géppel írhatsz és elküldhetsz levelet egy szempillantás alatt. És fél perc után már kiviszik.”
Gazella asszony szép gazella szeme már megint kevésbé szép lett.
“Nem tudok gépelni, mondta. Sohasem nem tudtam.”
“Nem baj, mondta Oroszlán úr, azonnal tanulod meg,”
“Azt hiszem, hogy nem,” válaszolta Gazella asszony. “Régebben gépelési tanfolyamra jártam. Annyira idegesített, hogy jó felet melléfogtam. Nincs érzékem hozzá. Ráadásul szívesebben papíron írok levelet, az sokkal személyesebb. És majdnem semmibe kerül. Csak pár forint a papírra, a borítékra és a bélyegre. Nincs semmi szükségem egy számítógépre. De használd te,” sietősen hozzáadta, mert látta, hogy Oroszlán arca megint vörösödött. “Biztosan nagyon ügyesen tudsz kezelni vele.”
Oroszlán mancsa már viszketni kezdett, de uralkodott magán.
“Milyen buta szamár vagy,” morogta. “Miért nem tudod értékelni a modern élet vívmányait? Milyen régimódi vagy.”
“Vagyok régimódi, mert szeretem a hagyományt. Na és? Szeretek kézzel mosogatni és szeretek kézzel levelet írni. Nincs semmi szükségem erre a gépre.”
“Akkor miért nézed a tévét? Az is gép, ugye?”
Ebben Oroszlánnak igaza van. De mégis a televízió az egyetlen gép amit Gazella asszony nem utal. Mégpedig neki a televízió egyáltalán nem gép, hanem a nappali szobája meghosszabbítás, hozzáépítés, hogy úgy mondjam, és odabent vannak vendégei, amit mindenfélét állítanak. Gazella asszony nem szereti a gépeket, de nagyon szereti az embereket, minden embert, még azok is, akikkel tiszta szívből nem ért egyet. Ő igazi emberbarát, azért a televíziót is szereti. A televízióban fellépő emberek beszélnek vele és ő velük beszél. Azt Oroszlán úr észreveszi, még a hálószobából is. Gazella asszony hangosan vitatkozik a tévé-emberekkel.
“Milyen ostobaság, az egyáltalán nem igaz. Nem, nem, az teljesen nevetséges!”
Úgy beszél időnként az elektronikus vendégeivel.
Este, egyszer hetente Gazella asszony elmegy otthonról. Biciklivel megy el, akár esik akár fúj. Táncolni megy. Ez nem nagyon tetszik Oroszlán úrnak, mert akkor senkisem nem hozza neki a kávéját. Ráadásul ezek az esték mindig nyugtalankodik egy kicsit. Nem szereti, hogy a Gazella lánya egyedül biciklizik a sötétben. Annyi szörnyű dolog történhet. Képzeld el, hogy viharzik és a szél kidönti. Vagy esik a hó és elcsúszik. Vagy valamilyen perverz erotomán bevonszolja a cserjésbe. Erre gondolni sem merek, gondolkozik Oroszlán. Töpreng és töpreng… és végre találja meg az oldást.
Ahogy már értettetek meg ez mese és mivel mesékben minden mindig hármasban történik, rövidesen azután Oroszlán úr megint hazajött ajándékkal. Ezzel az alkalommal icipici ajándék volt, belefért egy nadrág zsebébe. Kis műanyag dobozban volt. Oroszlán felnyitotta. Előjött valami, amit Gazella asszony még sohasem nem látott.
“Mi ez?” mondta és egyszerre gondolta: Az ajándékok mindig kisebbek, az mit jelent?
“Ez telefon,” mondta Oroszlán úr.
“Telefon?” Gazella asszony idegesen nevetni kezdett. “Hát, hogy lehet az telefon, hülyecske, meg csak drót sincs.”
“Az nem kell, mondta Oroszlán úr, ez a telefon, kábel nélkül.”
Elővett egy icipici micsoda a zsebéből. Gazella asszony nem jól tudta látni mi ez, mert majdnem eltűnt a férje vastag ujjak között. Oroszlán kinyitotta a telefont és beletette a micsodát. Aztán átadta a feleségének.
“Hát, most telefonálhatsz.”
Gazella asszony kétkedőn nézte.
“Tényleg? És kinek kell telefonálnom?”
“Akinek csak akarsz. Hívj fel saját magad.”
Gazella asszony prüszkölt a nevetéstől.
“Saját magam? Az hogy lehet? A bolondját járatsz velem?”
Oroszlán megfogta a telefont és bebillentyűzett egy számot. Rögtön azután a nagy, fekete készülék, ami a pamlag mellett a kis asztalon volt, hangosan csengetni kezdett. Gazella asszony kezét tette a bámulatból tátva maradt száján és a másik kezével hitetlenkedően megmutatta a fekete készüléket.
“Vedd csak fel,” mondta Oroszlán úr, miközben a folyosóba ment. Becsukta maga után az ajtót.
“Felvettél?” kiabálta a zárt ajtó át. “Hallasz engem?”
“Persze, hogy hallok.”
“Nem úgy, hanem a telefonban?”
Gazella asszony megnyomta a kagylót a fülén és hangosan kiáltotta, mintha kellett volna beszélnie a zárt ajtó keresztül: “Hallasz engem?”
“Nem kell kiabálnod,” mondta Oroszlán úr a folyosóból. “Hallok. Hallasz engem?”
Gazella asszony annyira megzavarodott volt e csoda miatt, hogy csak ismételte: “Hallasz engem?” Más szó nem jött ki a száján. Ez biztosan volt a legfurcsább, amit valaha pipált. Egy telefon amivel az ember felhívheti saját magát. Csak most Oroszlán a folyosón van, gondolta, de ha ő nem otthon és felhívok magam, akkor saját magammal kell beszélnem? És akkor mit kell mondanom magamnak?
Eközben Oroszlán úr visszajön a nappaliba. Átadja neki a mobilt.
“Ezt a telefont mindig kéznél kell tartanod,” mondja. “A kézitáskádban vagy a kabátod zsebében. Ha megesik valami, akkor mindig telefonálhatsz.”
Gazella asszony rábámul a telefonra. Nem válaszol. Lehet, hogy elmaradott, de biztosan nem dilis. Ha mindig felhívhatom Oroszlánt, gondolja, akkor ő is mindig felhívhat engem. És akkor természetesen azt akarja megtudni, hogy hol vagyok és mikor hazajövök.
Pontosan az történt. Amikor elment otthonról, Oroszlán úr rendszeresen megkérdezte: “Van nálad telefon?” És amikor kint volt, felhívta és kérdezte: “Hol vagy most? Mikor jössz haza?”
Az a legkevésbé nem tetszett Gazella asszonynak. Bizonyos napok egyáltalán nem akarta, hogy a férje megtudja, hogy hol van. Tudniillik úgy áll a dolog. Ahogy már mondtam, Gazella asszony régimódi volt. Felnőtt az az időben, amikor mindenki szegény volt és jól tanulta meg, hogy takarékosan kell bánni a pénzzel. Mindent, amit spórolni tudott, megspórolt. Szóval amikor bement a városba sokszor nem busszal, hanem autóstoppal ment. Így sok buszjegyet sikerült megspórolni. De azt Oroszlán úrnak semmiképen sem szabadt megtudnia. Amikor a használt ruhaboltban megvett esőkabátjában, felnyújtott újjal az út szélén várt, mindig attól félt, hogy Oroszlán úr elhalad mellette szép kocsijában és meglepje. Jaj, milyen mérges lenne! Oroszlán úr felesége autóstoppal utazik. Milyen szégyen! És még rosszabb: Képzeld el, hogy felhívja, miközben idegen férfi autójában ül. Nem tudná hogyan megmenteni a helyzetet. Biztosan azt gondolná, hogy megcsalja. Gazella asszony nem is merte gondolni, hogy akkor mit csinálná.
Mégis, a félelemének az ellenére tovább megspórolt buszjegyeket. Egyszerűen nem tudta abbahagyni. Mert Gazella asszony nemcsak rugalmas, sőt néha egy kicsit megalázkodó volt, hanem nagyon makacs is. Miért nem spórolna buszjegyet, ha esély kapott arra? Csak az az átkozott telefon miatt a helyzet sokkal nehezebb lett. Úgy érezte, hogy az a készülék egyáltalán nem volt drótnélküli. Amióta nála volt, az volt az érzése, hogy odakötve volt egy óriási hosszú, láthatatlan fonalhoz és a fonal másik végén volt Oroszlán úr. Minél tovább otthonról ment, annál erősebben a férje meghúzta. Úgy tűnik, hogy kutya vagyok, gondolta, és a telefon a póráz. Elviselhetetlen.
Azért, egy napon, amikor kint volt és Oroszlán megint felhívta, kérdezve, hogy hol van, a beszélgetés középen bosszúságtól eldobta a telefont egy papírkosárba.
“Már nem hallok, mondj meg valamit, szeretném megtudni, mikor jössz haza, kávét innék.” Így szólt Oroszlán úr hangja, az üres hamburgerdobozok, a maszatos sült krumpli papírtölcsérek és a taknyos zsebkendők között.
“Hát, főzz egyszer kávét te is,” mormolta Gazella asszony. És miközben tovább járt, már sokkal jobban érezte magát. Oroszlán úr még egy ideig utána szólt a papír kosárból, de Gazella asszony nem hallotta.
Ha kérdezi, miért nem válaszoltam, gondolta, akkor azt mondom, hogy valaki ellopta a telefont. És ha más telefont vesz nekem, azt is eldobom. Így van. És most megyek kávézni valahol meg tortát enni.
Eközben Oroszlán úr otthon, egyedül, a saját főzésű kávét iszik, ami egyáltalán nem olyan jól ízlik mint a felesége kávéját. Oroszlán úr emlékezik Gazella asszony fiatalkorra. Látja az ívóhelynél, mennyire ugrabugrált, mennyire kecsesen táncolt. Miért már sohasem nem táncol vele? Miért este kimegy valahol máshol táncolni? Esetleg nem szabad tudnia kivel megy táncolni? Azzal a gondolattal egy fajta hőhullámot kelt benne. A hőhullám felszál a melléből, arca vörösödik és a fejében minden össze van zavarodva. A keze rezeg és amikor nyújt a kávé után, feldönt a csészét. A kávé az asztalon ömlik és lecsöpög a földhez.
Nem kell így gondolnom, próbálja megnyugtatni magát. Gazella lányom nem ilyen. Nem táncol más férfiakkal. Kell uralkodnom magaman. Csak nyugodtan kell várnom, amíg hazajön. Megereszteni a pórázt, hogy ne pattan el.
Akkor valami megtörténik oroszlán úrral, amit még sohasem tapasztalt meg. Miközben térdepel és mosogatóronggyal feltörölje a kávét, e szerény pozícióban látomást kap, egy fajta epifániát, azaz egy csúcsélmény, olyan mint Pál apostol megkapta a Damaszkuszi úton. Különös csiklandozást érzi a kezében és szédül a feje. És hirtelen megérti, nem, megérzi milyen mennyei öröm Gazella asszonynak a törölés, a kefélés és a súrolás. Mennyire tetszik neki mosogatni lavórban, zoknit stoppolni, krumplit hámozni, inget kivasalni és kávét főzni. Mindazt kézzel.
Oroszlán úr a kezét nézi. Nagy és erős a keze. Ezelőtt meg sohasem igazán nézte meg. És azt gondolja: Valójában, milyen gyönyörű műszer, a kéz. Mit nem lehet csinálni kézzel. Nincs semmi készülék ami annyira képes. És mivel hajlamos fontoskodni, magának azt mondja: Tiszteletben kell tartanunk a kezet.
Így történt, hogy a következő napon azt mondta Gazella asszonynak: “Fejébe vettem, hogy kiselejtezzük az összes készüléket. A mosógép, a mosogatógép, a porszívó, a vízforraló, a számítógép és a kávéfőző, a hajborotva és a fritőz, a főn és a kenyérpirító. Mindent.”
“Miért,” kérdezte Gazella asszony csodálkozva.
“Mert tiszteletben kell tartanunk a kezet.”
Ez mit jelentsen? gondolta Gazella asszony.
“Komolyan gondolom,” mondta Oroszlán úr. “Milyennek találod?”
“Na jó,” mondta Gazella asszony. “Csak nem a televíziót.”
“Csak nem a televíziót,” ismételte Oroszlán úr és azzal erős karjával átfogta karcsú gazella derekát.
“De ma este nem nézzük a televíziót,” folytatta. “Ma este csinálunk valami mást. Ma este táncolsz velem.” E nevezetes szóval megtolta a hálószobába.
“Jaj,” kuncogta Gazella asszony.
Így is történt. Aztán még egy kis darabig boldogan éltek, mert a legtöbb mesével ellentétben, majdnem lejárt az idejük.
© Ferenc Schneiders
MyTombola 